Dezső Andrea: Mamuska
Csimota, 2010, 40 oldal
Dezső Andrea Mamuskája nem csupán az egyik legérzékenyebb könyv a halál és gyász témájában, hanem a mindenszentek (vagy halottak napja) ünnepéhez is a legmegfelelőbb választás.
Hiszen miért is van a halottak napja?
Azért, hogy emlékezzünk a halottainkra. Azokra, akik már nem élnek köztünk, mégis éppolyan fontosak nekünk, akárcsak az élők. (Ez persze most nem szigorú teológiai megfogalmazása az ünnepnek, hanem inkább világi – azt próbáltam megragadni, ahogyan a legtöbbünk életében jelen van.)
A Mamuska pedig nem annyira a halál, mint inkább az emlékezés képeskönyve.
A rövidke, ámde gazdagon illusztrált “mese” négy részében egy óvodás korú kicsi lány mesél az édesanyjának a nagymamával közös emlékeiről. Ezek “igazi” emlékek: különös konglomerátumok, amelyek családi legendákból, a kicsinek mesélt történetekből, érzetekből (szaglás, tapintás), közös játékokból, események apró, látszólag jelentéktelen részleteiből lettek összegyúrva. Első olvasásra talán furcsa, álomszerű. Olyan ragacsos-maszatos, mint a kisgyerekek elbeszélései általában, amiről azonban ők mindig óriási meggyőződéssel állítják, hogy “az úgy igaz”.
Mégis, könnyű érteni mindezt, hiszen a mesének pont ez a mágikus, gyermekien naiv nézőpontja hívja elő a saját legkorábbi emlékeinket. A saját szeretteinkről.
Nekem a dédmamámról például legelőször a piros elefántok jutnak eszembe a műbőr bevásárló szatyrán, aztán a falu jellegzetes füstszaga, az otthoni szövet papucsának a lila csigavonalas mintája, a gyógyszeres dobozán a narancssárga és fekete háromszögek (asztmás volt), és az a versike, amit esős napokon mondogatott, mikor az óvodába vitt. És amit nem találok meg az interneten, csak bennem van, az én emlékeimben. (Most hezitálok is, hogy leírjam, vagy meghagyjam csak magamnak. Vajon hogyan létezne igazán?)
Dezső Andrea meséje attól varázslatos, hogy elindítja a belső, saját mesénket
És ha már elindult, és látjuk, halljuk, érezzük az illatát, akkor tovább mesélhetjük a gyerekeinknek, hogy ők is emlékezzenek azokra, akiket, talán már csak fényképről ismernek – de attól még nagyon is fontosak nekik. Sosem fogjuk megtudni, hogy a történeteink mivé fognak az évek során átalakulni bennük, hogy fognak ők emlékezni minderre, és mi az, amit tovább tudnak és akarnak majd mesélni a saját gyerekeiknek. Egy biztos: az emlékezés varázsa bennük is tovább fog dolgozni.
Mert az emlékek nem az “objektív valóság” maradékai (amit nem felejtünk el a megtörténtekből), hanem sokkal inkább mi teremtjük meg őket. A mese végére a Mamuska beli kislány édesanyja is belátja ezt, és a helyett, hogy megpróbálná meggyőzni kislányát egy objektív valóság létéről, elfogadja a kislány szubjektív emlékeit, és kapcsolódni kezd hozzájuk. A képeskönyv végén a kislány anyukája megterít a képzeletbeli barátoknak is, ezzel belép a kislánya fantáziavilágába, ahol most már belülről, ketten alakítják azt.
Ugyan bár a gyerekek jobbak a történetek kitalálásában és a fantáziálásban, hiszen nem is igazán tudnak másként létezni – mégis szükségük van egy felnőttre, aki ott van velük mindebben. Nem kívül, hanem belül.
A halottak napja kapcsán talán úgy lehetne ezt lefordítani, hogy nem csak az a fontos, hogy mi meséljünk a gyerekeinknek a már nem élőkről, hanem az is, hogy meghallgassuk az ő “meséiket” is, illetve hagyjuk, hogy szabadon hozzátegyenek a mi mesénkhez.
Életkori ajánlás: 6+
A mesekönyvet a kiadó 6 éves kortól ajánlja, és ezzel egyet tudok érteni, mert hiába rövidke a szöveg, onnantól tud igazán “hatni”, amikor a kisgyerek már túljutott azon a mágikus gondolkodáson, ami a mesebeli kislányt jellemzi, azaz amikor az emlékezés működésmódja már elkülönül el a normális (játékbani) működésmódtól.
Ennek ellenére kisebb gyerek mellett is érdemes elolvasni a könyvet. Már csak azért is, mert eredetileg ezt nekünk, felnőtteknek írták-rajzolták – legalábbis egy felnőtteknek szóló művészeti magazinban látott először napvilágot.
Meg aztán, egy könyv üzenete rajtunk, szülőkön keresztül is eljuthat a gyerekekhez.
Lapozz bele!
