Hol készül a művészet? Művészettörténeti böngésző
(Révész Emese, Grela Alexandra)
Csimota Kiadó, 2022, 90 oldal
Annak ellenére, hogy bölcsész szakon végeztem az egyetemen, és mindig is vizuálisan érzékeny embernek tartottam magam, valójában nem beszéltem és még csak nem is értettem a képek nyelvén. És talán még ma sem értenék egy fikarcnyit sem, ha nem vetődöm el 2019 őszén a Budai Rajziskolába, nem ülök be újra az iskolapadba, és nem tanulom két éven át a képzőművészet és a grafika történetét olyan tanároktól, akiket (pedig elég szorgalmasan látogattam az iskoláimat) életem legjobb tanárai közé számítok. (Ezúton is köszönöm nekik a sok tanítást – és mást.)
Mivel képekkel körülvett (vagy inkább képek által megalkotott) világban élünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a képeket mindenki születésétől fogva érti, hogy a vizuális befogadást nem kell “tanulni”. Ezért vélik sokan úgy, hogy a babák inkább csak képeskönyveket nézegessenek (a szöveget úgysem értik – miközben ott vannak ugye a kifejezetten nekik szóló mondókák), és a totyogók, kisovisok könyveiben is mindenképpen legyen több a kép, mint a szöveg. Az már nemigen szokott felmerülni, hogy ez a kép milyen legyen…
Viszont ha a gyerek már nagyobb, iskolás, akkor a kép hirtelen feleslegessé is válik: “tessék csak olvasni, használni az agyunkat! A képek a butáknak valók.” (Így válik többek közt a képregény sokadrangú irodalmi műfajjá – most is előttem van anyukám fitymáló szája -, miközben az,, ahogyan a nevében is benne van, egy vizuális műfaj, és olyanként egyáltalán nem sokadrangú.)
Pedig az a helyzet, hogy ahogyan a nyelvet is meg kell tanulni, úgy a vizuális ingerek értelmezéséhez is szükség van kognitív fejlettségre. A képi konvenciók értéséhez pedig gyakorlatra. Ezt mindenki tapasztalja, aki nézegetett már perspektivikusan ábrázolt képet 1.5 – 2 éves forma gyerekkel: ők nem tudják, hogy ami kicsi, az messze van. Egy óvodás már tudja, viszont csak azért tudja, mert megtanulta, anélkül, hogy bárki elmagyarázná neki: egyszerűen az által, hogy perspektivikus képet látott. De ha esetleg nem látott volna ilyen ábrázolásokat, mert mondjuk az ókori Egyiptomban vagy a középkorban élt volna, akkor bizony azt gondolná, hogy aki a képen nagyobb, az a fontosabb személy. – Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az a reneszánsz előtt senkinek nem jutott eszébe perspektivikusan ábrázolni, és nem azért, mert az akkori emberek kevésbé lettek volna intelligensek.
A produkció oldaláról is megfigyelhetjük ugyanezt: egy óvodás gyerek számára nem gond, hogy ő nem a látvány után rajzolja a valóságot. Azt rajzolja, ami a dolgok lényege: ha anya és apa a legfontosabbak az életében, akkor ők lesznek a legnagyobbak a rajzon. Akkor is, ha egyébként simán tudja, hogy nem anya és apa a legnagyobb emberek a világon. Majd csak iskolás korban, nehéz munka árán fog megtanulni valósághűen rajzolni (és megy el a kedve egy életre a képi önkifejezéstől).
A művészet története számomra azt jelenti, hogy tudom, az a vizuális környezet, amiben élek, nem eleve adott, hanem az időben jött létre, és mi, emberek formáltuk olyanná, amilyen most éppen. És tudom azt is, hogy a “látásunk”, ahogyan befogadunk is ezzel párhuzamosan alakult. Ez tulajdonképpen a “történetiség”. Egy nagyon leegyszerűsítő magyarázattal élve azt mondhatnám, hogy valami olyasmi dolog ez, mint az “önismeret”: amikor értem, mi történt velem (bennem és körülöttem) a múltban, akkor megértem azt is, amilyen most vagyok. Amíg nem értem, addig csak “vakon repülök”, fogalmam sincs, ki vagyok.
A Csimota Kiadó művészettörténeti böngészőjét számos dolog teszi kiemelkedő alkotássá, de számomra igazán páratlan mégiscsak attól lesz, hogy képes megjeleníteni a “történetiséget”.
Ebből a szempontból kifejezetten okos döntés volt a műtermeket fókuszba helyezni (egyes művészek vagy műalkotások helyett): így ugyanis jól lehet láttatni a művészet technikai és társadalmi környezetét. A kötet fejezeteinek (vagy böngészőoldalainak) mindegyikében valami új dologgal egészült ki a művészet, és ezzel kölcsönhatásban az, hogy mit is tekintünk művészetnek. Művészetnek számítanak Dürer fametszetei (amelyek révén tömegesen – sokszorosító eljárással – kerülhettek képek a nyomtatott könyvekbe, és jutottak el akkori mértékben mérve “tömegekhez”). De művészeti alkotások Andy Warhol “tömegtermelés révén” (szitanyomással) előállított képei, vagy Niki de Saint Phalle monumentális, a nőiség örömteli megélését megjelenítő tarkabarka szobrai, vagy a Reichstag becsomagolása is, hogy csak néhány példát említsek. De természetesen olyan klasszikus, az autonóm művészeti felfogáshoz (azaz hogy a művészet önmagáért szép, és nincs semmilyen társadalmi célja vagy haszna) kapcsolódó alkotók is helyet kaptak a kötetben, mint az impresszionisták, vagy, hogy egy magyar művészt is említsek, Csontváry Kosztka Tivadar.
Zseniális a kötet koncepciója – és nem kevésbé zseniális az egyes böngészőoldalak kidolgozása. A könyvben nem szerepelnek reprodukciók, helyette mindent Grela Alexandra festményein keresztül látunk. Ez azt jelenti, hogy az összes téma (korszak, stílus vagy alkotó) azonos stílusban lett megfestve (illetve megrajzolva), az egyes oldalak mégis magukon viselik az adott kor vagy művész világlátását, stílusjegyeit. Dürert egy fametszetet imitáló illusztráción látjuk, Van Gogh pedig Seurat festményének előteréből mosolyog ránk.
Minden böngészőoldalon 3-3 olyan tárgyat rejtettek el a készítők, ami koridegen, tematikailag mégis kapcsolódik az adott oldalhoz: azaz ha a művész ma élne, valószínűleg megtalálnánk a környezetében a koridegen tárgyat. Tekinthetjük feladatnak is ezek megtalálását: s miközben a figyelmünk a keresgélésre irányul, felfedezhetjük a megannyi szellemes apró kis részletet…
Ezek olyan apróságok, amelyek bár sokszor humorosak, mégis történetileg hitelesek: okkal kerültek bele a képbe, és nem véletlenül úgy, ahogy. A böngészőoldalakhoz tartozó egy-egy oldalnyi szöveges bemutatás ugyan nagyon jól megadja a szemléleti alapot a böngésző értelmezéséhez, de nem magyaráz meg mindent. Hogy csak egy példát említsek, a Bauhausról szóló szövegrész nem említi, hogy az iskola az alapszínek használatát preferálta: a Bauhaus oldalon azonban csak alapszínek szerepelnek. Ha ezt már tudom, akkor a homlokomra csapok, hogy “aha!” (és nagyon okosnak érzem magam). Ha nem tudom? Akkor pedig látom!
Hiszen, ahogy az elején is már szó volt róla: a kép egyenrangú a szöveggel. A gyerek, aki úgy lapozza a Hol készül a művészet?-et, hogy mindezt nem hallja senkitől Bauhaus kapcsán, bár nem tudatosan, de talán az alapszíneket fogja társítani az iskolához, ha pedig egyszer tanul róla, szinte azonnal megjegyzi.
Kisgyerekekkel (óvodás korosztály) leginkább úgy érdemes használni a könyvet, hogy a szülő előbb elolvassa a szöveges oldalt (iskolások önállóan is olvashatják, a szöveg nyelvileg, tartalmilag teljesen az ő szintjüknek megfelelő), mert így a saját szavainkkal tudjuk elmondani, mit látunk. Viszont ennyi elég is, nem kell mindent tudni, érteni és elmagyarázni. Ez most nem egy iskolai tanóra, ahol megszégyenülten kullogunk vissza a padba, ha valamire nem tudjuk a választ. Inkább próbáljuk úgy használni a könyvet, ahogyan a gyerekek spontán használnák: játékosan, a felfedezés és rácsodálkozás örömével.
Higgyétek el, már egy négyévesnek is izgalmas vizuális kaland elmerülni az oldalakban, és mindeközben legalább annyit tanul a látás által, mint amennyit más könyvekből a szavak által tanulna.
