Ha megkérdezted volna egy héttel ezelőtt, hogy mennyit mesélünk egy nap, azt felelem: ó, igazán nem sokat. A minden háztartás tartozékaként szolgáló esti mesén túl még reggel szoktunk egy rövid, sokszor csak reggelizés vagy öltözés közben meghallgatott mesét felolvasni – aztán ennyi. Az egyik kettesben töltött hétvégénken azonban rá kellet jönnöm, hogy a helyzet azért ennél jobban áll. Mert igen, a szó szoros értelmében vett mesélésre, azaz könyvből felolvasott mesére csak ez a két, a napba fixen bebetonozott alkalmunk van, a reggeli, meg az esti mese.
Na de mi van azzal a történettel, amit délelőtt mondtam Miminek, miközben átcipeltük a szánkónkat a fél Gellért-hegyen, hogy aztán egy maroknyi havacskán ujjongva lecsúszhassunk? Irodalmi értelemben véve ez persze nem mese, aligha fog hozzájárulni Mimi esztétikai érzékének fejlődéséhez. Mégis árulkodó a gyerek kérése: “Mesélj valamit a gyerekkori szánkózásaidról!” – A “mesém” végülis egy kompakt rövid történet volt, leginkább talán a családi anekdota műfaji megjelölésre tarthatna számot. Szórakoztatott is, és ami a legfontosabb: a történet révén kapcsolódni tudtunk nem csak egymáshoz, de a család múltjához is. Másrészt az is világos, hogy a városi, könyvkupacokon kupálódott értelmiségi voltom mondatja csupán velem, hogy a szóbeliség műfajai kimunkálatlanságuk miatt alantasabbak. Ha népi kultúrában élnénk, nem lenne kérdés, hogy az élőszavas mesélés is az irodalmi kultúránk része.
Aztán eszembe jutott még az ebéd utáni csendespihenő is, amire leginkább én voltam rászorulva. Be akartam fejezni a regényt, amit olvasok. Ahogy máskor, úgy most sem kértem erre engedélyt egy szem magzatomtól, hanem egyszerűen csak bekucorodtam az ágyba a könyvemmel, és bejelentettem, hogy én most egy kicsit pihenek. Ő is odajött mellém, és “kiolvasott” 4 böngészőt és a Barátnőm Bori füzeteink úgy felét (méretes halom csücsül belőle a polcon). Fél óra csend. De valóban csak ennyi? Világos, hogy míg bennem a regényem “képkockái peregtek”, addig Mimiben is hasonló folyamat zajlott: a képek alapján ő is “olvasta” történetet, akár megfogalmazta azt magában verbálisan is, akár csak a vizuális történetmesélés nyomán belül megelevenedő mozit nézte. Nem hangzott el köztünk egy szó sem, mégis nyilvánvalóan “mesei élményben” volt része. – Ennek a szerepe – ha belegondolunk – a későbbiek szempontjából felbecsülhetetlen lesz:
1.) a gyereknek már az önálló olvasás előtt van élménye arról, hogy milyen magában olvasni
2.) megtanulja a képek sorát történetté összeolvasni (balról jobbra haladva, mint majd a betűknél, keresi az összefüggéseket)
3.) gyakorolja a belső képalkotást.
De ezzel nincs vége! Hiszen Mimi is mondott mesét nekem, miközben a nagymamájához mentünk. Állítása szerint négy népmesét tud elmondani (nem jár népmesemondó szakkörre, csak simán “ráragadt” az oviban), ezeket szokta felajánlani választásra. A kedvencemet, A tökvárost kértem. – Cserébe (kérésére) én is mondtam neki egy népmesét, A három kívánságot. (Első alkalommal meséltem élőszóval népmesét – próbáljátok ki, jó élmény! És egyáltalán nem nehezebb, mint fejből mesélni, annyira szépen a kezed alá dolgoznak a népmesei panelek.) – Ezek valódi mesék, kétség sem férhet hozzá. Ahogyan ahhoz sem, mennyire komplex dolog őket egy nagycsoportos óvodásnak előadni! Fejlődik közben a memóriája, a szókincse, a történetalkotó készsége, az előadókészsége. És nem utolsó sorban önbizalma, hiszen nem semmi, hogy ezegyszer ő, a gyerek mesél az anyukájának, a felnőttnek!
A többit már nem is ragozom. Mert persze pont aznap a diavetítő is előkerült, sőt mit több, Mimi is mesélt egy kis történetet a meselámpa (Moulin Roty) segítségével a babáknak rendezett zsúron. – Közben gondolatban visszaugrott a reggeli mesére, és sokat beszélgettünk Pifkó Célia Szörnyek a szobádban könyve kapcsán. Volt itt szorosan vett szövegértési, és tágabban vett értelmezési kérdés is, végig a gyerek saját élményeire, valóságára vonatkoztatva. Ez csak azért tanulságos, mert látjuk belőle, hogy a felolvasott reggeli mesénk sem ért véget azzal, hogy becsuktuk a könyvet: a mese a nap folyamán végig ott ücsörgött valahol a gyerekben, és csendben dolgozott benne. A feldolgozási folyamat tehát jóval a mese elhangzása után is tart.
A tisztességes, könyvből olvasott esti mesénkről már nem is beszélve… Mert persze arra is sor került.
Mindezek után elég nagy csacsiság volt azt gondolnom, hogy nem mesélünk sokat. Na jó, sokat talán tényleg nem, de az biztos, hogy pont eleget. Mert a fenti “mesélési” módok mindegyike valódi élményt nyújtott, mégpedig éppen egy-egy történet által, ráadásul hozzájárult ahhoz, hogy Mimi később majd egyedül is tudjon, akarjon és szeressen olvasni. Az igazság az, hogy egyik mesélési módot sem volna érdemes elhagyni a felolvasás javára… Már csak azért sem (de ez már csak praktikus haszon), mert a könyvből olvasott mesékkel szemben a többi mesélési alkalomra nem kellett külön időt szánnunk: azok spontán megtörténtek séta, utazás, pihenés, játék közben.
És most Te jössz! Ti mennyit, és milyen módon meséltek egy nap?
Töltsd ki a MESEbingót, és mutasd meg, TI hányféle módon tudtok mesélni!
