Silke Rose West – Joseph Sarosy: Hogyan meséljünk gyerekeknek?
HVG Könyvek, 2022, 214 oldal
Szeretsz fejből mesélni?
Én nem igazán szerettem, vagyis sokkal ritkábban szerettem volna, és sokkal ritkábban tudtam valódi élvezettel mesélni, mint amire Mimi vágyott – bármilyen életkorban jártunk is. Ennek ellenére meséltem neki (ha nagyon kérte), és azt gondoltam, nem is megy ez nekem olyan rosszul…
Aztán elolvastam a Hogyan meséljünk gyerekeknek?-et…
Rögtön beleszerettem
A könyv valami egészen hasonlót állít a szabadon mesélésről, mint amit én gondolok a meseolvasásról: hogy a mese kapcsolat, legelsősorban a gyerekkel – majd másodsorban a mesén keresztül a világgal és önmagunkkal.
“A mesemondás nem a történetről, hanem a kapcsolatról szól.”
Ebben rejlik a fejből mese különös varázsa, és ez az, amivel könnyedén bármelyik díjnyertes mesekönyvnek felébe tud kerekedni: hogy ott és akkor a gyerekre figyelünk, vele vagyunk, neki adunk valamit magunkból. (Ugyanezért szeretik a gyerekek a fejből mese és a könyvből mese közti műfajokat is, az interaktív könyveket, böngészőket, csendeskönyveket: mert ilyenkor sokkal jobban ott vagyunk szülőként a pillanatban, mint amikor felolvasunk valamit.)
A két waldorf pedagógus úgy alkotta meg az olvasmányos útmutatót, hogy a szülő belső gátjai (bizonytalanságtól, rutintalanságtól, kudarctól való félelem) fejezetről fejezetre dőljenek le, és elhiggyük: a gyermekünknek nem számít, hogy “irodalmilag” milyen minőségű mesét mondunk, ha mi mondjuk.
Mindeközben pedig konkrét tippeket, gyakorlatokat és példákat (saját meseszövegek és a szituáció, amelyben a mesék születtek) adnak a meséléshez: fejezetről fejezetre szerezhetünk mind több tapasztalatot.
Hát még amikor kipróbáltam
Iszonyú élvezettel olvastam a könyv minden sorát – de persze eszem ágában sem volt elvégezni a gyakorlatokat, mert én ugye “elég jó vagyok a fejből mesélésben”… Aztán történt, hogy egyszer egy vééégtelenül fáradt Mimivel sétáltam haza egy vééégtelenül messzi (vagy legalábbis annak tűnő) játszótérről. És már a nagyutca is attól visszhangzott, hogy “ő nem tud hazamenni”, “nem bírják már tovább a lábai”, “legalább még 5 lépésnyit vegyem fel a karomba”. (23 kg, úgyhogy pontosan 5 lépést tudom karban vinni, de ez az 5 lépés sem ismételhető végtelenszer.) Semmi ötletem nem volt, már kezdtem feladni és a kibírásra játszani, amikor bevillant az éppen akkor olvasott könyv…
Meséljek neked a hangyáról, aki eltévedt a nagy erdőben, és azt hitte, soha, de soha nem talál már haza? – kérdeztem váratlanul.
Naná, hogy kérte a mesét. Úgyhogy belekezdtem, bár egyelőre fogalmam sem volt, mi is fog történni a kis hangyával, de olvastam az Odüsszeiát meg a Sorsüldözött szerelmeseket is – úgyhogy biztos voltam benne, hogy az nem lesz gond, hogy a mese kitartson hazáig….
A mesére már nem emlékszem, nem volt egy remekmű, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a mesélés alatt az ég kiderült, és a gyermekem minden gondját elfújták.
Pár nappal később aztán, amikor nem akart zoknit húzni a sportcipőhöz, már meglehetős rutinnal bújtam bele a kezemmel kis fél pár zoknijába, és adtam elő a könyörgő Uokniszörnyet, aki semmmi másra nem vágyik, mint hogy egyszer végre elmehessen az óvodába, és ott jól körülnézzen, még ha csak egy benti cipőn keresztül is…
Én pedig elkezdtem szeretni a meséimet.
Az nem volt kérdés, hogy Mimi szereti-e őket.
Szóval bátran ajánlom ezt a könyvet akár kezdő, akár tapasztalt fejből mesemondóknak, vagy azoknak (nekik különösen), akik eddig nem is nagyon mertek ilyesmivel próbálkozni, mert ők ebben ügyetlenek.
Egy rövid (és szubjektív) kivonat
