Vallomás – Avagy a mi történetünk

Mostanában gyakran megesik, hogy elkap valami erős nosztalgiahullám: hirtelen megelevednik a gyerekkorom egy-egy részlete. De nem egyes megtörtént események, hanem inkább hangulatok és fizikai érzetek. Mintha csak felém fújná az őszi szél (na meg a költözés kiváltotta belső lelki mozgások), elidőzik nálam egy röpke pillanatig, s mire ráismerek, már tova is tűnt (hogy ilyen költőien fogalmazzak).

Megörülni a földön heverő tükörsima és mosolygósan fényes gesztenyegömböknek, majd szorongatni őket a tenyeremben: meleg, fényes érzés, amiben nem csak az ősz őrzödött meg, de a gyerekkor esszenciája (tapintása, hőmérséklete, illata) is. Érzelmi befőtt.

És erről jutott eszembe, hogy már régóta tartozom egy vallomással, ezt a nagy mesekönyvolvasási lázat illetően. Mi eszméletlenül sokat olvasunk – csakhogy ennek semmi köze nincs a gyereknevelési irányzatokhoz, logopédiai kutatásokhoz, gyereklélektanhoz, vagy bármihez, ami objektív, racionális igazolásul tudna szolgálni.

Mi valójában azért olvasunk ilyen töméntelen-irdatlan sokat, mert én személy szerint így tudok a legkönnyebben kapcsolódni a gyermekemhez. Mert énhozzám is így tudtak a legkönnyebben kapcsolódni a szüleim. 

Tulajdonképpen egyetlen dolgot hoztam át (szándékkal – mert a szándéktalanokról most inkább ne beszéljünk….) a saját gyerekkoromból: a mesélést. Nem voltam elhanyagolt gyerek, de a számomra a fizikai közelség, az intimitás, a gyengédség elsősorban a meseolvasás helyzetéből volt ismerős. Legalábbis én így emlékszem, ez az én gesztenyém: a mese, amiben megőrződött az odabújás, a szülő testének melege, a hangjának a puhasága. Az a “nagyon jó anya” (ahogy Mimi mondaná: “kedves és vigasztaló anya”), amire minden gyerek annyira vágyik, és amin kívül sokáig nem is hajlandó mást meglátni a szülőből. Na és amit szülőként mindannyian adni akarunk a saját gyerekünknek, még akkor is, ha már rég tudjuk, hogy ez a “nagyon jó anya” nem kizárólagosan él bennünk.

Meg aztán valahogy úgy van az, hogy bármilyen széles eszköztárat is fejleszettünk ki szülőségünk alatt, akár a származási családon kívüli kapcsolatainkból töltekezve, akár egészen tudatosan, könyvek, kurzusok, szakértők tudása alapján – egészen más azt az eszközt használni, ami természetesen, magától jön, amit sohanem kellett tanulni. Olyan ez, mint az anyanyelv és az idegen nyelv különbsége.

Mert amikor a nyelven és a mesélésen keresztül kapcsolódom Mimihez, és a bennem élő “nagyon jó anyához”, az valami egészen misztikus, már-már transzcendens élmény. A “világ alapvetően biztonságos és jó” élménye, amiből az én belső gyermekem is töltekezni tud, és amit azáltal tartok fent, hogy éppen magam is tovább adom annak, akit a legjobban szeretek a világon.

Így aztán bármi is van, zűr-zavar, egymástól való elhangoldóás, a mesében mindig visszatalálunk egymáshoz – és önmagunkhoz.

A könyv és a mese pedig, mint valami átmeneti tárgy (vagy érzelmi befőtt), olykor már önmagában, az egymással való kapcsolódás nélkül is el tudja hozni a biztonság és meghittség élményét – már Miminek is. (Ő azzal nyugtatja meg magát, hogy a számára kedves könyveket nézegeti, lapozgatja. Számomra pedig, kisgyermekkoromtól kezdve, a könyvtár az a hely, ahol mint valami templomban, nyugalmat és belső békét találok.)

Könnyen lehet, sőt valószínű is, hogy neked, aki ezt olvasod, nem (vagy nem csak) a mesélés a legfontosabb kapcsolódási mód a gyerekedhez – és ez így teljesen rendben is van. Nekünk ez a belső történetünk, nektek pedig valami más.

Írd meg kommentben, hogy mi 🙂