Amikor nem tetszik egy mesekönyv

Arról, hogy vajon létezik-e “rossz könyv”, korábban írtam már, elsősorban objektív szempontok alapján. Na de mi van akkor, ha nem tetszik egy mesekönyv? Akkor az egy rossz könyv lenne? 

Mert ó, igen, természetesen én is számtalanszor belefutok olyan gyerekkönyvbe, ami nem tetszik. És itt most nem a “nem szimpatikus” vagy “nem igazán átütő” érzésére gondolok (ami mögött általában ízlés béli különbség, vagy a korábban említett objektív szempontok állnak), hanem arra a zsigeri nem tetszésre, ami azonnali és mély felháborodást vált ki belőlem, és arra ösztökél, hogy hajítsam a sarokba a könyvet, és most rögtön írjam meg szerzőnek-kiadónak-országnak-világnak, hogy ezt mégis hogy gondolták?

Általában persze nem szoktam ilyet tenni, csak magamban háborgok, aztán várok, és figyelem az érzést. Nem a könyvet. Mert ez a zsigeri “nem tetszik” érzés rendszerint belőlem fakad (akárcsak amikor egy számomra ellenszenves emberrel találkozom). Még abban az esetben is, ha egyébként objektíven is meg tudom indokolni, mi nem tetszik az adott könyvben.

A Mese a kis lajhárról, aki nem akart elaludni is egy ilyen “nem tetszik” könyv az életemben, és nem is kell nagyon mélyen magamba néznem, hogy megtaláljam ennek a nem tetszésnek az okait.

A rövidek verses mese ugyanis az alvásról, egészen pontosan a gyerekaltatásról szól. A kis lajhárgyerek egy mintaalvó (ha lehet ilyet mondani): alszik éjjel-nappal, bárhol és bármikor, altatásra természetesen semmi szükség. Egy nap azonban minden megváltozik: a lajhárkölyök nem akar, és nem tud elaludni. Családja kitartóan próbálkozik ringatással, énekkel, mesével, de minden hiába, csak a családtagok lesznek egyre elcsigázottabbak, a kis lajhár lapról lapra élénkebb. A reménytelennek tűnő helyzet megoldásként aztán kiderül, hogy valójában a szomszédból elszökött és lajhármama ölében rejtőző majompalánta viccelte meg lajhárékat – miközben saját csemetéjük végig békésen aludt.

Őszinte leszek: ha a kisbabák és totyogók alvási szokásai, vagy az altatás kerül szóba, nekem mai napig görcsbe rándul a gyomrom. (De legalább már nem önt el a sárga irigység, ha babakocsiban békésen alvó gyermeket látok. Mert nekem soha nem volt olyanom. – Írom ezt úgy, hogy imádtam a hordozást.) Így aztán rohadtul igazságtalannak tartom, hogy ennyivel el lett intézve ez a probléma a mesében, hogy “ja, nem is az ő gyerekük volt”…. mikor én alvástanácsadótól csecsemő-szülő konzultációig jártam a szakemberek sorát, és a mai napig csak azt tudom mondani, hogy valahogy túléltem a gyermekem első két évét. Hogy csak túléltem, azt nem csak a “gyomorgörcsből” tudom, ami azóta is elfog, ha belegondolok abba a masszív, csontokig ható, személyiséget erodáló kialvatlanságba amitől akkoriban szenvedtem (sőt, szenvedtünk), hanem abból is, hogy mennyire kiborít még most is egy ártatlan kis mese, aminek minden “bűne”, hogy a nehezen elalvó gyerekről szól. (Az éjszakai ébredéseket és vissza nem alvásokat már csak hozzáképzeltem.)

És igazándiból, bármennyire is nem tudok közel kerülni most ehhez a mesekönyvhöz, mégiscsak hálás lehetek neki azért a felismerésért, hogy a témájával bizony még bőven “van dolgom”.

S persze nem ez az egyetlen ilyen mesekönyv…. Ó, van még bőven…

Ha neked is van, oszd meg bátran kommentben!